Olyan távoli az a pillanat, amikor először találkoztunk. Még nem sejtettem azt, hogy életem gyökeresen megváltozik attól, hogy életem részesévé válik. Először nem tudtam, hogy ki is valójában. Azt mondták, jól gondoljam meg, ha utat engedek a változás szelének és valaki másban keresem életem komplementerét. De cselekedtem. Már az első pillanatban tudtam, hogy ő az, aki merőben más, mint a többi. Alakja és kisugárzó harmóniája azonnal magával ragadott. Nem sejtette, hogy mennyit jelent nekem. Minden egyes pillanat, melyet az ő társaságában tölthettem és tölthetek a mai napig, felemelő érzés. Nem veszekedünk. Időnként azért megsértődik rám. Amikor érzi, hogy egy kicsit elhanyagolom, nem hagyja szó nélkül. Ilyen pillanatokban én is érzem, hogy napjában több alkalommal is szükségem lenne a jelenlétére, de a folytonos együttlét mindig valaminek a rovására megy. Így hát beosztjuk az időt. Ha várnom kell rá, mindig izgulok egy kicsit. Azt szeretem benne, hogy töredékében mindig egy parányit más, de ha az egészét nézzük, örök és változatlan. Legtöbbször elegáns, de ugyanakkor élénk, és sportos is egyben. Amikor felébredek, első gondolataim között mindig helyet adok neki. A minap éppen mentem a folyosón, és már távolból éreztem a közelségét. Folyton megjátssza magát, bár tudat alatt ez is varázsértékű az ő esetében. Megpillantottam, s életkedvem ismételten visszatért. Amint ajkaimon érezhettem közelségét, s ez a mámorító érzés egész testemben végigáradt, leírhatatlan. Semmi sem örök s minden alkalommal amikor elválunk, hihetetlen, de folyton azt érzem, hogy velem van még hosszú órákon át. Csak a gépi kávém és én.
