Ment az út szélén. Sietségében lábai görgették előtte a szerteágazó út peremvidékét. Nem tudta, hogy hova siet, de tudatán túl akarata sem engedte megértetni vele a folyamat célját. A kényszer motiválta időnként s helyenként. Földbe gyökerező lábakkal és szélnek feszülő testtel várta, hogy véget vessenek a semmibe tartó menetelésnek. Kereste a kiúthoz vezető lépéseket, de a folytonosság szolgálójává tette, s már nem tudta magában felépíteni a tudatos gondolkodás kifogástalan egyenletét. Elveszett a semmi szélén. Hirtelen megpillantott egy közeli hangot, mely ott folyt előtte s már nyúlt is felé, amikor zavarodottságtól megbénult gondolatai váratlanul életszerű képeket kezdtek el sugározni felé. Nem tudta, hogy miként folyik a hang, de ott volt. Hangnak nevezte magát, a halandóság jegyei mutatkoztak rajta, ugyanakkor távolinak látszott és elidegenítő hatást keltett. Messziről jött és már alig várta, hogy részesévé válhasson egy számára ismeretlen eredetű képződménynek. A hang a múltból érkezett, s érkezési hely nélkül keringett a most pillanatáig. Az utazó megérintette, s a momentum hevében egy érzékelhetetlen érzéssé olvadtak össze. Egy koncentrált erő sodorta őket, s az ember többé nem érezte a magányt. A hang egy üzenetet hordozott, mely a találkozás kötelékei között bontakozott ki szíve érzelmi üstjében. A múlt üzent a jövőnek. ”A halandó lélek képtelen felfogni a neki megfelelő jót s folyton a mást körülvevő világra törekszik. Ha megérted a magad világát, képes leszel felfogni a benned leledző mérhetetlen boldogságot.” Megértette a szó erejét. A végtelen egy lehatárolt részén most is belefeledkezve mereng az út szélén. De vár és remél.
