Egy felhasított polisztirol párnába tömködte bele a cetlikre gömbölyített napi problémáit. Némelyiket színes ceruzával, de a legtöbbet a maga átitatott szürkeségével vésett rá a fehérre vakolt papírfalatok oldalára. A „reggel lekésett busz” ott úszkált a „nem kaptam kiflit, csak zsemlét” szlogennel feliratozott cédula mellett, s a forgatások alkalmával időnként beelőzte őket a „miért velem esett ez meg megint” láthatatlan sóhajtása. A problémapárna lassan megtelt a hangzatosabbnál hangzatosabb kijelentésekkel, amelyek napi előfordulási rátája törvényszerűen meghaladta a minimum értéket. A telített párnát az ölébe kapta, és a szakszerűség mintakönyvéből kilesett öltésekkel behegesztette a szakadt nyílást. A tetőre sietve találkozott egy lépcsőházi szörnyeteggel, aki a heti lakbérrel fenyegetőzve vonta kérdőre a ki nem fizetett számlák érintette jogosulatlanságokat. Egy ügyes testcsellel elengedte a szavakat a füle mellett, s a következő láblendítéssel már a tetőn bámészkodva találta magát. Ekkor a perforált hézag mentén szétcincálta a textilóriást, melyből a problémák szárnyra kapva repültek szanaszét a város kellemetlenül zűrzavaros forgatagába. Másnap a buszon ülve hallotta, amint egy idős néni arról panaszkodott, hogy kifli helyett csak zsemlével tudták kiszolgálni a helyi közértben. S lám: ha problémáink idővel képtelenek behajózni a maguk tengerén, csak szimplán dobjuk ki őket az ablakon.
