Nézem a szélesre szabott üvegablakon át a kint áramló embertömeget. A mozgalmas élet iránti vágy még mélyen bennem él valahol, de az érzete már régen kihalt belőlem, ahogy lassan a lélek is kezd kiáramlani öreg testemből. Itt ülök egy tál leves felett és úgy rágódom az életemen, mint amikor fogaim között megdermedt zsíros falat készteti erre a cselekvésre megfáradt arcizmaimat. A boldogság örömkönnyei csordulnának le ráncos foltjaimon, ha még egyszer átélhetném életem csodálatos vagy annak vélt perceit. De itt ülök a mában és hiába minden szándék, a jelenre kell összpontosítanom. A nyugdíjam kevés, a mama már évek óta a másik oldalról figyeli egyre jobban hozzá igyekvő lépteimet, s várjuk a percet, mely majd ismételten egy lélekké forrasztja össze a magányban megtört szívünket. A leves is kezd hűlni, ezért gyorsan be kell kanalaznom, mert mindig visszacsengenek dallamra szőtt szavai: a leves csak a főzéshez közelálló pillanatokban teszi meg a maga jótékony hatását. Ma még itt eszem, de nem tudom, hogy holnap is megengedhetem-e magamnak, hogy meleg étellel váljon teljessé a napom. A dolgos munkanapok megszűntével elmaradtak a megszokottá vált hétköznapi momentumok és rádöbbentem, hogy kiszolgáltatottan állok az élet egyre táguló pénztárcájában. Csak egy vagyok a sokból, de mindig elragad egy érzés, hogy szenvedéseim és mindennapos gyötrelmeim felülmúlják az átlagét. Ilyenkor nem kell megtennem tíz lépésnél többet és azonnal magával ragad a felismerés: én csak egy fillér vagyok a milliárdok között. De tudni kell alkalmazkodni és továbblépni. Aki leragad az alapoknál, sokkal nehezebben építkezik tovább a zord idők közepette. Megettem az ételt, veszem a kalapomat és remélem, hogy holnap is itt üdvözölhetjük egymást a viszontlátás örömében.