Karakterformálásom sohasem volt az igazi. Mindig valahol a mindent elméletben áthidalni képes tehetetlen hősszerelmes és a tubusból félig kinyomott fogkrém állapota között ingáztam. A hősszerelmes ugyanis mindenre képes, de ha sorozatos gátló tényezők kísérik útján, melyek olykor-olykor nem csak mellette haladnak, hanem igyekeznek kijátszva a gyámoltalan személyt állandósult jelleggel visszataszítani a kezdeti állapotba. Konzekvencia: ha mindent próbálsz elérni, semmi sem jön össze, ha nagyságrendekkel kisebb dolgot próbálsz elérni, ez esetben – egy állandó hányadossal kifejezve - a semmivel arányosan jönnek össze a dolgok. A tubusból éppen félig kikandikáló massza pedig egyfajta olyan életérzetet kelt az őt szemlélő alanyban, hogy csupán folyamatos sajnálkozások közepette képes ráhelyezni a már említett képződményt a fogkefe megszámlálhatatlanul végtelen számban előforduló sörtéire: olyan gyámoltalan ez az imádnivaló kis fénylő giliszta. Másrészről jelentéktelen s egyben semmitmondó is, mely megállapítás azt vonja maga után, hogy a teljesen szubjektív befolyásoltságnak engedve taszítjuk egy számukra is ismeretlen hely felé – kezdet: száj, folytatásos rész: garat, végső stádium: gyomor. Tehát: szeretjük s ezzel párhuzamosan az odaadás legcsekélyebb szándékát sem mutatjuk együttérzésünk kifejezésére. Mi lehetne ennél komplexebb személyiség, mint egy fogkrém alapú hős?
