A kulcslyukon át nézte a szobában elillanó alakok fényét. Hol nagy árnyékokat fedezett fel a falakon futva, hol pedig a törpe árnyékvilág nevette ki, mit sem tudva az ajtón keresztül leső titokzatos lényéről. Kalapos viasznövények és bátortalan eredetű kéklő lampionok adták meg a helytelenség amorf érzetét, közben fel-felszisszent egy-egy dúrra szolmizált szonáta a harsány tüskeköltészetből. Jelek mutogattak jelöletlen posztokra, a gézbe bújtatott száradt virágcsokor pirosan dísztelenítette le az állva mozgó erezett falazatokat. A zárt dobozban felzuhant az égig a villa matt nyele, majd mint szélfeszítő gépmadár repült alá a képtelen egyszerűséggel hajtott légörvények kavalkádjában. Vörösen kéklett a háttér és a szoba megvillant a képzelet szülte tó tengerében. Egy szem jelent meg a lyuk ajtón leső részében. A szoba belső részéről figyeltem magamat, miként figyelem a szoba nesztelen hangzavarban ujjongó élettelen lényeit. A szem én vagyok. Magamat látom, de mást figyelek.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://torkovska.blog.hu/api/trackback/id/tr68935542
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
