Már nem tudom, hogy mikor kezdődött el. Igazából életem hátralévő része a feledés jegyében fog telni, ezért nem is szeretem alkalmanként felidézni ezeket a tényszerű gondolatokat. Elkezdődött és tart, vagyis már csak tartott, mert egy jó ideje messze elkerülnek ezek a gyötrelmes események és az őket övező képzetek, érzetek. Szenvedélybeteg voltam. Egy hétköznapi férfi, felvértezve minden jóval, amivel csak alapjuttatásként elhalmozhatja az élet. Visszarévedve a múltba még magam előtt látom a feleségemet, miként friss házasként odaadóan törtet férje boldog perceiért, lányom, ahogy lépked egyre feljebb az alma mater lépcsőfokain, néha meg-megtorpanva, de az atyai segítséget magáénak tudva céltudatosan törtetve a végtelen határai felé. Ez mára csak egy emlék a múltból. A csőd kezdete egy mit sem sejtő szürke hétköznapon ért utol. Fejvesztve rohantam a lányom torna bemutatójára, de első alkalommal sikerült elkésnem. Olyannyira nem bírom a szégyent, hogy be sem mertem lépni a szülői tömegbe, pedig sokan voltak ott és észre sem vették volna, hogy pár perccel a megszokottól eltérően érkeztem meg. De nem így tettem. Volt egy ritka szokásom, hogy egy-egy megrázkódtatás alkalmával bezárkóztam egy csendes motelszobába és elkezdtem inni. Nem volt fontos, hogy mit. A cél nem szentesítette az eszközt. A mámor ezen pillanati magával ragadóan hatottak rám, és képes voltam önmagamból kivetkőzve eljátszani az engem körülvevő világgal. Minden más volt, mint a maga megszokott állapota. Leírhatatlan, ugyanakkor mégis megmagyarázhatóan egyszerű képzelgések szorongatták ezen pillanatokban a gyötrelmektől szenvedő belső ágat, mely szót csak ilyen kifejezően primitív szóval tudok kifejezni. Ez nem a lelkem, a belső énem, az elborult gondolataim terméke, a szellemi motiváció volt, hanem egy töredező ág. Ha megkapja, amit szeretne, akkor azonképpen cselekszik, ahogy azt várják tőle. Ha ellenben a kiszáradás veszélye fenyegeti, nem hajlandó megfelelni az előterjesztett javaslatoknak. Valaha ez másképp volt. Akkor még teljes terjedelmemben képes voltam mindent véghez vinni és berekeszteni a sors által elém helyezett szürke foltokat. Nem tudom mire visszavezetni ezeket a folyamatokat. Először megtörtént egyszer és sorra követték a tettestársai. Nem is akarok emlékezni. Felejteni akarok. Vissza akarom hozni, amit a hosszú út folyamán elvesztettem. A feleségem és a gyermekem ölelő karjaiba akarok bújni, ismét. De nem lehet. Megmenteni valamit, amit maga a kárhozat veszélye fenyeget, komoly beavatkozást igényel. Ezeknek a történéseknek a gyökere én vagyok és a kilábalás kulcsa egyedüliként az én személyemnek adott. A sodrást magam generáltam, s én vagyok az is, aki önmagát a partra tudja vetni. S a veszély ott fenyeget, ahol csak teret adunk neki. Az események közvetlen láncolatot alkotnak, s csupán egy dologra kell figyelni: hogy ne legyünk elemi részesei ennek a sorozatnak. A család már elveszett, de egy új élet reménye még adott az újrakezdéshez.
