Üres szobában ülve az elme,
Gondolatok után kutatva-kotor,
S várja, hogy mindent latba vetve
Megmunkálva álljon, mint egy szobor.
A szobor, mint az ős anyag maga,
Kifürkészhetetlen értelemmel mered,
Míg az alkotó képzelt világa
A képzeletből az új világba rohan-ered.
Nem látod szűkítetlen határait,
Elméje gondol és szorong,
S miként megformálja barázdáit
Ő maga is pörög, mint odalent a korong.
De nem látod a valódi képet,
Csak kéz alatt alakul az alak,
A gondolat mely alkotta a szépet
Kívülről védi, mint vakolat a falat.
Titok marad a motiváló erő,
S elmarad minden nyoma,
Miként megmunkálva a szürke dőre kő
Állva áll, s csak övé a szoba.
Szobor mered, az alkotó pihen
Karosszékbe rogyva a ráncos ábrázat
Elmélázik, nyugodt, nesztelen,
Csak gondolata, mellyel barátkozhat.
A társ mely magától él,
A régi és az új eszme kettészakad,
Az elme a sarokban ülve fél
Mert a gondolattal egy tőről fakad.
